Drága Olvasóim, meghoztam a következő fejezetet és csak remélni tudom, hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését. Én még most sem vagyok vele 100%-ig megelégedve azonban nem szeretném már tovább húzni-halasztani a közzétételét, tehát úgy döntöttem, hogy felteszem. Hálás vagyok az előző fejezethez érkezett véleményekért Boo Horan-nak és Jessie Sage-nek! ♥ ☺ Jó olvasást kívánok mindenkinek! Csók, Ellie Roberts
Ui.: „Nyuszi hipp! Nyuszi hopp! Máris egyet megfogott.” Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes húsvéti ünnepeket kívánni.
Ui.: „Nyuszi hipp! Nyuszi hopp! Máris egyet megfogott.” Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes húsvéti ünnepeket kívánni.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Fotózás
- UGYE TUDOD, hogy ezt
nem teheted velem?! - kérdezte drága húgom, miután közöltem
vele, hogy nem áll szándékomban átutazni a fél világon csak
azért, hogy ott legyek az esküvőjén – Most komolyan
lemondod? Ne csináld már! Kérlek, Graham ne tedd ezt... -
kérlelt kétségbeesett hangon én pedig nem tudtam, hogy mit
válaszoljak erre.
Az igazság az volt, hogy
nem is igazán a távolság tartott vissza attól, hogy elmenjek és
támogassam őt élete egyik legfontosabb napján, hanem sokkal
inkább az apám iránti haragom, melyet mostanság tápláltam felé.
Huszonnyolc éves vagyok,
már rég felnőtt ember, de ő még a mai nap is úgy kezel engem,
mint egy öt éves kölyköt. Nem tetszik neki a hozzáállásom,
amit a világ felé mutatok. Utálja, hogy nem kötelezem el magamat
az első nő mellett, akit meglátok az utcán, hogy nem vagyok olyan
munkamániás, felelősségteljes ember, mint ő és ki nem állhatja
még azt sem, hogy a saját érdekemben bármikor kész vagyok
szembeszállni vele.
Akárhányszor
találkozunk, mindig azt mondja, hogy „Igazán összeszedhetnéd
végre már magadat fiacskám, te sem leszel fiatalabb. Keress egy
normális feleségnek való nőt és kötelezd el magad, hiszen ilyen
magaviselettel semmire sem mész az életben!” A helyzet
viszont az, hogy nekem még csak eszembe sem jutott, hogy ezt tegyem.
Nem akarok sem elköteleződni, sem pedig jó példát mutatni
másoknak.
Utazni szeretnék,
körben, a világban, s nem áll szándékomban belépni az unalmas
életű, kifulladásig dolgozók sorába és ezt jól is teszem.
Hiszen mi lesz velem, ha harminc év távlatába visszatekintve,
mindössze annyit látok majd, hogy reggel felkeltem, elmentem
dolgozni, este pedig hazaérve hullafáradtan zuhantam az ágyba,
hogy egy kicsit pihenhessek? Ez nem nekem való.
Szándékomban áll a
fotózással foglalkozni és mindezt nem csak amatőr szinten űzni,
hanem hivatásos profiként... A saját életcélomnak óhajtom
szentelni az időmet, annak, amit valójában szeretnék és nem
pedig annak, amit mások mondanak.
– Graham... -
szólalt meg ismét Cendice, ezzel visszarángatva engem a
valóvilágba.
– Igen? - kérdeztem
érdeklődő hangon, s teljes figyelmemet a vonal másik oldalán
csüngő aranyszőke hajú lányra fordítottam.
– Gyere el...
– Nem tudom Cendice, de
ígérem, hogy még meggondolom – sóhajtottam végül.
– Köszönöm, és
szeretlek bátyus – lehelte megkönnyebbülten.
– Én is húgi, én is.
Később beszélünk... – feleltem végül, majd bontottam a
vonalat, a telefont az éjjeliszekrényre tettem és elaludtam.
***
Másnap reggel az
ébresztőm hangos csörgésére ébredtem. Nagyokat nyújtózva
nyúltam az óra felé, majd a szundi gombot lenyomva,
elcsendesítettem azt.
Utáltam korán kelni,
világ életemben a sokak által „hétalvóknak” nevezettek
táborát erősítettem, amikor csak tehettem, aludtam. Egyes bulik
után volt, hogy egy teljes napon át húztam a lóbőrt.
Gyerekkoromban azonban ez
még sokkal rosszabb volt, ma csak tizenkét-tizenhárom órát
alszok végig egyszerre, akkor viszont tizenöt-tizenhat órát simán
át durmoltam. Kaptam is érte fejmosást, az már egyszer igaz, de
ez sem igazán hatott rám.
Bevallom lusta egy kölyök
voltam, de élveztem az életet és számomra csupán ez volt a
lényeg...
Fél órával később
végül nagy nehezen ugyan, de kikeltem az ágyból, s azonnal a
fürdőbe siettem. Vettem egy gyors zuhanyt, fogat mostam, majd
miután felöltöztem a konyhába sittem és bekapcsoltam a
kávéfőzőt.
Tunyaságomnak
köszönhetően 'majd egy órás késésben voltam, így miközben
arra vártam, hogy a kávé lefőjön, visszamentem a szobába és
elkezdtem összepakolni a felszerelésemet.
Volt egy fontos munkám,
amit csak és kizárólag az egyik haverom kedvéért vállaltam el.
Nem szokásom sztárocskákat és egyéb gazdag apucipicilányát
fotózni, de Derek kedvéért most még ezt is bevállaltam...
Ha jól emlékszem, akkor
az egyik Spingfield-i nagymenő lányáról kell egy fotósorozatot
készítenem, valami tavaszköszöntő bál meghívóihoz, de ebben
sajnos nem vagyok egész biztos. Még sosem csináltam ilyesmit,
hiszen a munkám során általában vagy közeli portrékat készítek
leginkább, vagy pedig az éppen előttem elterülő tájat örökítem
meg...
Miután összeszedtem
minden cuccomat, gyorsan felhörpintettem a kávémat, majd felvettem
a dzsekimet és kimentem a kocsimhoz. A lakásajtaját bezártam,
bepattantam a vezetőülésre és elindultam...
Őrült vezetési
stílusomnak köszönhetően az amúgy közel másfél órás utat,
most röpke negyvenöt perc leforgása alatt megtettem. Amikor a
helyszínre értem – a jelenlegi modellemet leszámítva – már
mindenki jelen volt.
– Gyere ide... –
artikulálta Derek telefonálás közben, majd ezt követően teljes
figyelmét a vonal másik oldalán lévő személyre szegezte.
Az idők során sokszor
láttam már őt hasonló alkalmakkor és teljes őszinteséggel
állíthatom, hogy nem szeretnék a helyében lenni. Derek Moore egy
hatalmas mázlista, aki az egyik legnagyobb Illinois állam béli
cégnek a területi képviselője. Még csak huszonnégy éves, mégis
úgy mozog az üzleti világ talaján, mint egy tapasztal mágnás.
Mostani állásához sok tanulással és még több munkával jutott
hozzá. Jól megfizetik, de semmi pénzért nem csinálnám azt, amit
ő.
Hiszen éppen erről
beszéltem egészen eddig, a monotonitás nem az én kenyerem, az ő
élete viszont pont, hogy erről szól.
Állandóan a telefonon
csüng, minden nap tárgyalásokra jár, termékportfóliókat mutat
be, rendeléseket szerez, képviseli a céget és végül, de nem
utolsósorban, építi az üzleti kapcsolatait, hogy minél
egyszerűbben és gyorsabban hozzá tudjon jutni az adott
termékekhez.
– Helló, Dylan
Matthews vagyok a Mandler és Matthews Company vezérigazgatója. Ön
gondolom Graham Walker, már sokat hallottam magáról – zavarta
meg elmélkedésemet egy kissé már őszes hajú férfi. Mélykék
szemei áthatón vizslatták enyémeket, ennek ellenére azonban
mégis barátságosnak tűnt, már amennyire egy alapjáraton
maximalista ember az lehet.
– Igen, az vagyok –
ráztam vele tétován kezet, majd egy gyors bemutatkozást követően
elkezdtem kipakolni a felszerelésemet. Időközben Derek is letette
a telefont, majd mellém lépett és főnökével karöltve
elmondták, hogy hogyan is képzelték el ezt az egész fotózást.
Amikor már minden készen
volt, Annabelle is megjelent. Azt hittem, hogy majd egy agyonfestett
cicababával fogok találkozni, mondván, hogy egy milliárdos apának
általában ilyen a lánya, nem igaz? Elkényeztetett, és hisztis.
Csakhogy ő más volt,
nem hisztizett, amiért engedelmeskednie kellett nekem, sőt még
csak meg sem szólalt. Megtette amit kértem, s ennek köszönhetően
a fotók hiper gyorsasággal elkészültek.

Miután végeztünk, az
elkészült felvételek negatívjait oda vittem Mr. Matthews-hoz,
hogy megnézhesse csináljak-e még fényképeket, vagy a már
meglévők fotók megfelelőek lesznek-e? Ám semmi szükség nem
volt további képek készítésére, ugyanis Dylan teljes mértékig
meg volt elégedve az addig elkészült fotókkal.
Így miután mindent
megbeszéltünk a továbbiakról, Mr. Matthews utamra engedett, én
pedig boldog mosollyal az arcomon hagytam magam mögött mindenkit...
Már éppen a csomagtartó
ajtaját csuktam le, amikor hirtelen meghallottam, hogy valaki a
nevemet kiabálja. Saját tengelyem körül száznyolcvan fokos
fordulatot véve fordultam az éppen felém rohanó Derek irányába.
– Na végre, hogy
meghallottál... – kezdte méltatlankodó hangon – Dylan
elengedte a mai napomat, esetleg nem lenne kedved meginni valamit a
Hammpton-ban. Apámék éppen a múlthéten fejezték be az utolsó
munkálatokat az étterem új részén és azt mondta, hogy csináltak
egy marhajó bárhelyiséget a kávézó mellé. Jó lenne
kipróbálni.
– Jó ötlet, de mivel
még vezetek alkoholt nem ihatok. Egy kávéra viszont nyugodtan
meghívhatsz – vigyorogtam rá teli arccal.
– Rendben, akkor egy
perc és jövök...
– Oké – motyogtam
halkan, majd beültem a kocsiba és amíg Derekre vártam,
bekapcsoltam a rádiót.
Ekkor még nem is
sejtettem, hogy egy szerencsétlen, mégis szerencsés balesetnek
köszönhetően az életem – egyik percről a másikra – mennyire
megváltozik majd...
KÉRLEK SZÉPEN ÍRJ KOMIT!
Egyszerűen imádom! Siess a kövivel!!! :) xx
VálaszTörlésDrága Little Horan,
Törlésigazán örülök, hogy ennyire tetszett a fejezet. ☺ A folytatást már elkezdtem írni, reményeim szerint még a héten felteszem. Köszönöm, hogy írtál.
xoxo ♥, Ellie Roberts
Nagyon jo csak sies a kövivel puszi Edii
VálaszTörlésDrága Edii,
TörlésHálás vagyok, hogy írtál, a folytatást pedig hamarosan hozni fogom. Köszönöm, hogy írtál. ☺
xoxo, Ellie Roberts
Szia, kedves Ellie :))
VálaszTörlésMost találtam meg a blogodat, egy véletlennek köszönhetően a ''Walking between raindrops" nevű blogról.
Igazából nem tudom, hogy miért kattintottam éppen erre (és egyetlenre az ott felsoroltak közül), de azt hiszem a címe fogott meg igazán. Azt hittem, hogy ez is fanfiction lesz, mint a többi, de alaposan megleptél. :))
Nagyon szép a blog elrendezése és a kinézete. A tartalomjegyzéknél lévő kép (ha könyv lenne) igazán megnyerő. Ha egy ilyen regényre bukkannék egy könyvesboltban, biztosan megvenném! :))
Szóval a cím nagyon felkeltette az érdeklődésemet, a prológus meg annál inkább. Nagyszerű a történeted, hasonlót még nem olvastam (sem blogot, sem könyvet) és izgalmas részek következhetnek, feltéve ha nem viszed el a blogot a sablonsztorik felé. De szerintem erre kevés az esély, ugyanis nagyon jól írsz, viszont kérlek, figyelj a helyesírási hibáidra, és a részek lehetnének egy kicsit hosszabbak is :))
Remélem nem haragszol meg a negatívumok miatt, de muszáj volt ezeket leírnom, hisz így még jobbá teheted ezt az egyébként is klassz blogot:))
Na, de nem is rabolom tovább az idődet, örülök, hogy megtaláltam ezt az oldalt, és nagyon várom a folytatást!
Niki:))
Drága Niki, először is szeretnék köszönetet mondani neked, hogy írtál nekem vélemény és hálás vagyok, hogy azt ilyen bőven ki is fejtetted. Rettentő boldog vagyok, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően rátaláltál a blogomra. ☺
VálaszTörlésIgazán boldoggá tesz, hogy maga a történet és annak már a címe is elnyerte a tetszésedet... ezt olvasva, mindig rá jövök, hogy mi is volt annak az oka, hogy a történetem közzététele mellett döntöttem.
Örömet szerez még az is, hogy időközben - bár még nagyon a sztori elején járunk - ,sikerült megtartanom azt a fogadalmamat is, hogy minél egyedibb legyek. Írás közben csak a fantáziámat használom és megpróbálom elkerülni a klisés dolgokat, még akkor is, ha néha így sem vagyok képes arra, hogy nem fonjak már egy-egy elcsépelt momentumot a történetbe.
Köszönöm a tanácsaidat is, amiket adtál nekem, megpróbálom betartani és a helyesírási hibáimra is jobban odafigyelni, valamint továbbra is elkerülni a sablonos dolgokat. Nem haragszom, hogy mindezt leírtad, s mi több igazán örülök neki és hálás is vagyok érte. Kérlek folytasd ezt a jó szokást, hogy a tanácsaid/ más olvasóim tanácsai által jobb lehessek.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál és hamarosan hozom a történet folytatását.☺
Ui.: Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy könyvet, nem tudom, hogy olvastad-e már vagy ismered-e, de gondoltam megemlítem neked. J.A. Redmerski - A soha határa, illetve Az örökké határa. Ez a két könyv hasonlóan utazós témát dolgoz fel... Nekem nagyon tetszettek, bár az előbbi jobban... , de bátran ajánlom mindenkinek.
Ölel, Ellie Roberts
Még nem olvastam, de gondolkodtam már rajta. Megfogadom a tanácsod, és elolvasom :))
TörlésNiki :)