Washington még várhat - 3.fejezet -

Drága Olvasóim, meghoztam a következő fejezetet és csak remélni tudom, hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését. Én még most sem vagyok vele 100%-ig megelégedve azonban nem szeretném már tovább húzni-halasztani a közzétételét, tehát úgy döntöttem, hogy felteszem. Hálás vagyok az előző fejezethez érkezett véleményekért Boo Horan-nak és Jessie Sage-nek! ♥ ☺ Jó olvasást kívánok mindenkinek! Csók, Ellie Roberts

Ui.: „Nyuszi hipp! Nyuszi hopp! Máris egyet megfogott.” Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes húsvéti ünnepeket kívánni.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Fotózás

/Graham Walker/

- UGYE TUDOD, hogy ezt nem teheted velem?! - kérdezte drága húgom, miután közöltem vele, hogy nem áll szándékomban átutazni a fél világon csak azért, hogy ott legyek az esküvőjén – Most komolyan lemondod? Ne csináld már! Kérlek, Graham ne tedd ezt... - kérlelt kétségbeesett hangon én pedig nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre.

Az igazság az volt, hogy nem is igazán a távolság tartott vissza attól, hogy elmenjek és támogassam őt élete egyik legfontosabb napján, hanem sokkal inkább az apám iránti haragom, melyet mostanság tápláltam felé.

Huszonnyolc éves vagyok, már rég felnőtt ember, de ő még a mai nap is úgy kezel engem, mint egy öt éves kölyköt. Nem tetszik neki a hozzáállásom, amit a világ felé mutatok. Utálja, hogy nem kötelezem el magamat az első nő mellett, akit meglátok az utcán, hogy nem vagyok olyan munkamániás, felelősségteljes ember, mint ő és ki nem állhatja még azt sem, hogy a saját érdekemben bármikor kész vagyok szembeszállni vele.

Akárhányszor találkozunk, mindig azt mondja, hogy „Igazán összeszedhetnéd végre már magadat fiacskám, te sem leszel fiatalabb. Keress egy normális feleségnek való nőt és kötelezd el magad, hiszen ilyen magaviselettel semmire sem mész az életben!” A helyzet viszont az, hogy nekem még csak eszembe sem jutott, hogy ezt tegyem. Nem akarok sem elköteleződni, sem pedig jó példát mutatni másoknak.

Utazni szeretnék, körben, a világban, s nem áll szándékomban belépni az unalmas életű, kifulladásig dolgozók sorába és ezt jól is teszem. Hiszen mi lesz velem, ha harminc év távlatába visszatekintve, mindössze annyit látok majd, hogy reggel felkeltem, elmentem dolgozni, este pedig hazaérve hullafáradtan zuhantam az ágyba, hogy egy kicsit pihenhessek? Ez nem nekem való.

Szándékomban áll a fotózással foglalkozni és mindezt nem csak amatőr szinten űzni, hanem hivatásos profiként... A saját életcélomnak óhajtom szentelni az időmet, annak, amit valójában szeretnék és nem pedig annak, amit mások mondanak.

– Graham... - szólalt meg ismét Cendice, ezzel visszarángatva engem a valóvilágba.

– Igen? - kérdeztem érdeklődő hangon, s teljes figyelmemet a vonal másik oldalán csüngő aranyszőke hajú lányra fordítottam.

– Gyere el...

– Nem tudom Cendice, de ígérem, hogy még meggondolom – sóhajtottam végül.

– Köszönöm, és szeretlek bátyus – lehelte megkönnyebbülten.

– Én is húgi, én is. Később beszélünk... – feleltem végül, majd bontottam a vonalat, a telefont az éjjeliszekrényre tettem és elaludtam.

***

Másnap reggel az ébresztőm hangos csörgésére ébredtem. Nagyokat nyújtózva nyúltam az óra felé, majd a szundi gombot lenyomva, elcsendesítettem azt.

Utáltam korán kelni, világ életemben a sokak által „hétalvóknak” nevezettek táborát erősítettem, amikor csak tehettem, aludtam. Egyes bulik után volt, hogy egy teljes napon át húztam a lóbőrt.

Gyerekkoromban azonban ez még sokkal rosszabb volt, ma csak tizenkét-tizenhárom órát alszok végig egyszerre, akkor viszont tizenöt-tizenhat órát simán át durmoltam. Kaptam is érte fejmosást, az már egyszer igaz, de ez sem igazán hatott rám.

Bevallom lusta egy kölyök voltam, de élveztem az életet és számomra csupán ez volt a lényeg...

Fél órával később végül nagy nehezen ugyan, de kikeltem az ágyból, s azonnal a fürdőbe siettem. Vettem egy gyors zuhanyt, fogat mostam, majd miután felöltöztem a konyhába sittem és bekapcsoltam a kávéfőzőt.

Tunyaságomnak köszönhetően 'majd egy órás késésben voltam, így miközben arra vártam, hogy a kávé lefőjön, visszamentem a szobába és elkezdtem összepakolni a felszerelésemet.

Volt egy fontos munkám, amit csak és kizárólag az egyik haverom kedvéért vállaltam el. Nem szokásom sztárocskákat és egyéb gazdag apucipicilányát fotózni, de Derek kedvéért most még ezt is bevállaltam...

Ha jól emlékszem, akkor az egyik Spingfield-i nagymenő lányáról kell egy fotósorozatot készítenem, valami tavaszköszöntő bál meghívóihoz, de ebben sajnos nem vagyok egész biztos. Még sosem csináltam ilyesmit, hiszen a munkám során általában vagy közeli portrékat készítek leginkább, vagy pedig az éppen előttem elterülő tájat örökítem meg...

Miután összeszedtem minden cuccomat, gyorsan felhörpintettem a kávémat, majd felvettem a dzsekimet és kimentem a kocsimhoz. A lakásajtaját bezártam, bepattantam a vezetőülésre és elindultam...

Őrült vezetési stílusomnak köszönhetően az amúgy közel másfél órás utat, most röpke negyvenöt perc leforgása alatt megtettem. Amikor a helyszínre értem – a jelenlegi modellemet leszámítva – már mindenki jelen volt.

– Gyere ide... – artikulálta Derek telefonálás közben, majd ezt követően teljes figyelmét a vonal másik oldalán lévő személyre szegezte.

Az idők során sokszor láttam már őt hasonló alkalmakkor és teljes őszinteséggel állíthatom, hogy nem szeretnék a helyében lenni. Derek Moore egy hatalmas mázlista, aki az egyik legnagyobb Illinois állam béli cégnek a területi képviselője. Még csak huszonnégy éves, mégis úgy mozog az üzleti világ talaján, mint egy tapasztal mágnás. Mostani állásához sok tanulással és még több munkával jutott hozzá. Jól megfizetik, de semmi pénzért nem csinálnám azt, amit ő.

Hiszen éppen erről beszéltem egészen eddig, a monotonitás nem az én kenyerem, az ő élete viszont pont, hogy erről szól.

Állandóan a telefonon csüng, minden nap tárgyalásokra jár, termékportfóliókat mutat be, rendeléseket szerez, képviseli a céget és végül, de nem utolsósorban, építi az üzleti kapcsolatait, hogy minél egyszerűbben és gyorsabban hozzá tudjon jutni az adott termékekhez.

– Helló, Dylan Matthews vagyok a Mandler és Matthews Company vezérigazgatója. Ön gondolom Graham Walker, már sokat hallottam magáról – zavarta meg elmélkedésemet egy kissé már őszes hajú férfi. Mélykék szemei áthatón vizslatták enyémeket, ennek ellenére azonban mégis barátságosnak tűnt, már amennyire egy alapjáraton maximalista ember az lehet.

– Igen, az vagyok – ráztam vele tétován kezet, majd egy gyors bemutatkozást követően elkezdtem kipakolni a felszerelésemet. Időközben Derek is letette a telefont, majd mellém lépett és főnökével karöltve elmondták, hogy hogyan is képzelték el ezt az egész fotózást.

Amikor már minden készen volt, Annabelle is megjelent. Azt hittem, hogy majd egy agyonfestett cicababával fogok találkozni, mondván, hogy egy milliárdos apának általában ilyen a lánya, nem igaz? Elkényeztetett, és hisztis.

Csakhogy ő más volt, nem hisztizett, amiért engedelmeskednie kellett nekem, sőt még csak meg sem szólalt. Megtette amit kértem, s ennek köszönhetően a fotók hiper gyorsasággal elkészültek.

Volt amikor kezeit fejéhez emelve tartotta az ott elhelyezkedő virágkoszorút, de olyan kép is készült melyen a tavaszi napsütésben élvezkedve, nevetve szalad előttem...

Miután végeztünk, az elkészült felvételek negatívjait oda vittem Mr. Matthews-hoz, hogy megnézhesse csináljak-e még fényképeket, vagy a már meglévők fotók megfelelőek lesznek-e? Ám semmi szükség nem volt további képek készítésére, ugyanis Dylan teljes mértékig meg volt elégedve az addig elkészült fotókkal.

Így miután mindent megbeszéltünk a továbbiakról, Mr. Matthews utamra engedett, én pedig boldog mosollyal az arcomon hagytam magam mögött mindenkit...

Már éppen a csomagtartó ajtaját csuktam le, amikor hirtelen meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Saját tengelyem körül száznyolcvan fokos fordulatot véve fordultam az éppen felém rohanó Derek irányába.

– Na végre, hogy meghallottál... – kezdte méltatlankodó hangon – Dylan elengedte a mai napomat, esetleg nem lenne kedved meginni valamit a Hammpton-ban. Apámék éppen a múlthéten fejezték be az utolsó munkálatokat az étterem új részén és azt mondta, hogy csináltak egy marhajó bárhelyiséget a kávézó mellé. Jó lenne kipróbálni.

– Jó ötlet, de mivel még vezetek alkoholt nem ihatok. Egy kávéra viszont nyugodtan meghívhatsz – vigyorogtam rá teli arccal.

– Rendben, akkor egy perc és jövök...

– Oké – motyogtam halkan, majd beültem a kocsiba és amíg Derekre vártam, bekapcsoltam a rádiót.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy egy szerencsétlen, mégis szerencsés balesetnek köszönhetően az életem – egyik percről a másikra – mennyire megváltozik majd...

KÉRLEK SZÉPEN ÍRJ KOMIT!