Washington még várhat - 4.fejezet -

Drága olvasóim, szeretnék elnézést kérni a sok kihagyásért, rettentően sajnálom, hogy ilyen régóta nem frissítettem. Részletes magyarázkodásnak nem látom értelmét, mert az úgy sem változtathatna a történteken. Három fő oka volt a kihagyásnak. 1. Idén érettségiztem és Június 20-ig a tanulás mindennél előrébb volt. 2. A laptopom töltője bemondta az unalmas, így sajnos nem tudtam használni azt, majd végül, de nem utolsó sorban ihlet hiányban szenvedtem. 

Ami a mostani fejezetet illeti, sajnos nem vagyok vele túlzottan megelégedve, viszont úgy érzem, hogy ennél jobbra már úgysem tudnám megírni. A továbbiakban megpróbálom visszaszerezni a régi önmagam és ismét úgy írni, hogy az mindenkinek jó legyen. Jó olvasást kívánok mindenkinek. Ellie Roberts

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Louis hív...

/Ellie Miller/

– KISASSZONY KÉREM... – szólongatott a szálloda egyik pincére, miközben szemeimmel még mindig a tőlem alig öt asztalnyira, velem szemben helyet foglaló srácot vizslattam.

Már vagy negyedórája egyfolytában egymást néztük... Smaragdszín szemei áthatón pillantottak felém, barna hajának tincsei pedig rendezetlenül omlottak homlokára. Arcán a gyermeki báj és a férfiasság egyszerre keveredett.  

Első ránézésre olyan volt, mint az összes többi pasi az utcán, azonban ahogy jobban megnéztem rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen igaz. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg pontosan azt, amit akkor éreztem, mikor rápillantottam, de tudtam, hogy ő más...– Miss... – kezdte ismét a felszolgáló, azonban én nem hagytam, hogy folytassa.

– Igen?

– Ezt az italt itt – mutatott a tálcáján elhelyezett pohár felé – az-az úr küldi. És szeretné tudni, hogy meddig szándékozik még itt maradni a szállodánkban?

– Köszönöm a figyelmességet – mosolyogtam kedvesen a már idősödő kiszolgáló felé – A válaszom pedig, hogy... Ha az úriember annyira kíváncsi, miért nem jön ide saját maga kideríteni?

– Oké akkor... – kereste a szavakat –...megkérdezem tőle – fejezte be végül, majd miután letette az italomat, sarkon fordult és átment a másik asztalhoz. Tekintetemmel végigkövettem a pincér minden egyes mozdulatát, majd mikor odaért a titokzatos idegenhez, szemeimmel az asztalnál ülő két férfire néztem. A felszolgáló, közelebb hajolt hozzájuk és beszélni kezdett.

Pár pillanattal később a smaragdzöld szemek ismét felém pillantottak, s a férfi átható tekintetétől teljesen úgy éreztem, mintha annak egyetlen pillantása elég lenne ahhoz, hogy az minden apró kis titkomra fényt derítsen. Felhúzott szemöldöke meglepettséget tükrözött, s látványa teljesen olyan érzést keltett bennem, mintha azt kérdezné: „Ki ez a lány?”

A kettőnk közti szemkontaktust végül én szakítottam meg, mert ugyan bármennyire is tetszett az ismeretlen hirtelen jött érdeklődése, a zavarom sokkal nagyobb volt annál. Pirosló arccal fordultam ismét a kezemben tartott újság felé és próbáltam nem tudomást venni az engem fürkésző tekintetekről.

Hosszú percekkel később azonban valaki megérintette a vállamat és... – Te vagy ilyen édes, vagy cukor ment a szemembe? – suttogta egy bársonyos hang alig pár centi távolságból. Felhúzott szemöldökkel biccentettem oldalra fejemet, s így fordultam a titokzatos srác felé. Nyilván látta az arcomra kiülő megrökönyödés, ugyanis pár pillanat elteltével azonnali magyarázkodásba kezdett – Bocs, csak a haverom cukkolt, hogy úgysem merek ideállítani valami béna, elcsépelt csajozós szöveggel... Amúgy Graham vagyok, Graham Walker.

 – Ellie.

 – Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – bókolt ismét és közben a mellettem lévő üres szék felé pillantott – szabad lesz?

 – Ha muszáj... – sóhajtottam színpadiasan és a hatás kedvéért, még a szemeimet is megforgattam.

Miután helyet foglalt, hosszú perceken át csak beszéltünk. Ő is mesélt magáról és néhány szót én magam is elmondtam az életemről, azonban nekem valahogy nem sikerült annyira megnyílnom előtte, mint neki. Beszélt a szüleiről, a testvéreiről, valamint a foglalkozásáról, de ennek ellenére akármennyire igyekezett, nem tudta álcázni hirtelen támadt rokonszenvét irántam. Szavaiból szinte sugárzott a vágy, melynek hatására testemben furcsa érzések sokasága kezdett felszínre törni...

Hosszan tartó eszmecserénknek végül Graham barátja vetett véget, aki egy fontos hívásra hivatkozva elköszönt tőlünk és elhagyta a kávézó területét. Nem sokkal később én is összepakoltam a cuccaimat, felkeltem a helyemről, majd egy „remélem még látjuk egymást” követően hátat fordítottam a jóképű idegennek.

***

 – Biztosan ezt szeretnéd, mert ha gondolod bemosót is használhatok és akkor ha véletlenül nem tetszene, azonnal visszaváltoztathatod... – érdeklődött Bridgette – az egyik fodrászat alkalmazottja –, mikor megmutattam neki a hajfestéket, amit nem sokkal ezelőtt az egyik drogériában vásároltam.

 – Változásra van szükségem és nem csak lelkileg, hanem külsőleg is. Imádom a hajamat így semmiképpen sem szeretném levágatni, de a színét megváltoztathatom. Egy kis őröltség senkinek sem árt...

 – Tehát biztos – mondta végül, majd határozott bólintásom láttán azonnal munkába kezdett. A festékes doboz tartalmát egy apró kis tálba nyomta aztán a hozzá tartozó másik készítményt is hozzátette, s gyors mozgással homogénállagú anyagot hozott létre. Nyakam köré – egy már festékes – törölközőt tekert, kézbe vette a festő ecsetet és lendületes kézmozdulatokkal elkezdte bekenni a hajamat...

Fél órával elteltével miközben - némi hajlakkal rakoncátlan fürtjeimet fixálta, - Bridgette a tükör felé fordított én pedig csodálkozva bámultam a rám visszatekintő lányra. Az arc ugyanaz volt, mint régen, mégis más. Barna hajam helyén most élénk vörös frizura díszelgett. Furcsa volt a látvány, de nekem tetszett.

Felálltam a székből, a fodrász felé fordultam, elővettem a pénztárcámat és kifizettem a munkát. Éppen hogy csak kiléptem a szalon ajtaján, amikor a telefonom eszeveszett rezgésbe kezdett. Azonnal a zsebembe nyúltam, de mikor rápillantottam a kijelzőre az addig érezett boldogságom pillanatok alatt elszállt és helyére a bűntudat, valamint némi honvágy költözött.

Louis hív...

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Igazság szerint számítottam a hívására és tudtam, hogyha megkapja a levelemet akkor kérdőre fog vonni, azonban reméltem, hogy ezt a beszélgetést még egy ideig hanyagolhatom. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neki, szégyelltem magam amiért minden előzmény nélkül csak úgy leléptem...

 – Haló? – szóltam bele végül, miután sikerült némi bátorságot gyűjtenem az előttem álló beszélgetéshez.

 – Szia Ellie, csak azért hívlak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved ma átjönni. Nekem és Alesha-nak lenne számodra egy meglepetésünk.

 – Hogy mi..? – kérdeztem meglepetten. Nem igazán erre a fogadtatásra számítottam.

 – Gyere át és megtudod, ígérem tet...

 – Louis? – kérdeztem tétován, mikor drága bátyám még hosszú percek elteltével sem folytatta.

 – Bocsi húgi, csak jött a postás és... hát ez furcsa, milyen levelet küldtél te nekem?

 – Khm... – krákogtam válasz után kutatva – Louis, kérlek nyugodj meg és ülj le egy székre – kezdtem komoly hangon, majd miután drága bátyám biztosított arról, hogy leült belekezdtem a mesélésbe.

Louis és Alesha – aki időközben csatlakozott hozzánk – végig hallgatták mondandómat. Nem szakítottak félbe, nem kérdeztek, egyszerűen csak csendben voltak. Ám mikor mindent elregéltem...

 – És most hol vagy? - szegezte nekem a kérdést Lou - Nem hiszem el, hogy képes voltál csak úgy, minden szó nélkül elmenni, ez nem te vagy.!

 – Lou...

 – Legalább...

 – Kérlek – szóltam ismét, most már nyugodtabb hangon – … Amikor tegnap reggel megírtam az a levelet, még nem tudtam, hogy hova tartok és valójában még most sem vagyok teljesen biztos magamban. Az okot pedig már elmondtam, de ha nekem nem hiszel olvasd el a levelet, mert abba is leírtam. Egyszerűen besokalltam, sajnálom... Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, rettenetesen szégyellem magam, hogy így magatokra hagytalak, de ígérem, hogy amint helyre áll az életem haza megyek.

 – Rendben drága, de siess, mert ha novemberben nem leszel mellettem biztosan megnyuvasztalak, de jobb esetben is utánad megyek, hogy a hajadnál fogva hazarángassalak – fenyegetett Alesha.

 – Miért, mi lesz novemberben?

 – Ha minden jól megy 11-én életet adok az első gyermekemnek, aki eddig minden jel szerint kislány.

 – MI VAN??? - kérdeztem azonnal, teljesen letaglózott amit mondott.

 – Ezért szerettünk volna áthívni téged, hogy megmondjuk. Les babát vár – bátyám vidám, szeretettel teli hangja hallatán szélesen elmosolyogtam. Reggel még képtelenségnek tűnt, hogy pár óra leforgása alatt a boldogságom ennyire meghatványozódjon, de most látom, hogy semmi sem reménytelen. Így talán hihetek abban is, hogy ez az utazás pozitív élmény lesz a számomra és hogyha hazatértem esélyem lesz arra, hogy ismét olyan életet élhessek, amilyet fél évvel ezelőtt a sok tragédiának köszönhetően félbehagytam...

KÉRLEK SZÉPEN ÍRJ KOMIT!