Washington még várhat - 1.fejezet -

Kedves Olvasók! Bár tudom, hogy azt ígértem, hogy az első fejezet érkeztéig még várni kell majd, mégis úgy éreztem, hogy Új év alkalmából muszáj meglepnem benneteket egy kis aprósággal. ☺ Remélem mindenkinek tetszeni fog és a későbbiekben is visszatértek majd hozzám. Jó olvasást kívánok mindenkinek! Ölel, Ellie Roberts.

Ui.: A következő fejezetre, még várni kell majd, de ha az első négy-öt fejezet készen lesz, akkor heti rendszerességű frissítésre lehet majd számítani.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy jobb élet reményében


/Ellie Miller/

AMIKOR KISKOROMBAN MEGKÉRDEZTÉK TŐLEM, hogy mi szeretnék lenni hogyha nagy leszek, a kortársaimhoz hasonlóan én is mindig azt válaszoltam, hogy elnök. Akkor még nem igazán tudtam, hogy miről is beszélek, de aztán az idő előrehaladtával egyre több és több dolgot tudtam meg a világról, s rá kellett jönnöm, hogy talán én vagyok az egyetlen olyan gyermek az államokban, akinek ez a kívánsága nagy eséllyel még valósággá is válhat.
Az édesapám Martin Miller volt az egyik legbefolyásosabb ember az elnöki hivatalban, így egészen komoly esélyeim lehettek volna arra, hogy az álmom valóra válhasson. A Washingtoni Harvard egyetemen diplomatának tanultam és szabadidőmben Nemzetközi kapcsolatok előadásokat hallgattam.
Húsz és fél éves koromra már nem csak, hogy két diplomám volt, de még egy biztos - akkor még csak részidős - állást is magam mellett tudhattam a fehér házban.

Ám egy nap, szörnyű dolog történt, elvesztettem a szüleimet. Az édesapám és az édesanyám egy súlyos autóbaleset következtében mindketten meghaltak, én pedig egyedül maradtam az akkor huszonhat éves bátyámmal Louissal és annak feleségével Alesha-val.

Félre értés ne essék, mind a kettejüket nagyon szeretem, mégis szörnyű érzés volt elveszteni azokat az embereket, akik életet adtak, biztonságot és szeretetet nyújtottak nekem. Mindennek tetejében a balesetet követő hetekben bármerre mentem, mindenhol csak szánakozó, s szomorúsággal teli tekintettel találkoztam.
Nem volt könnyű az USA egyik első számú kormányzójának lányának lenni, ezek után pedig pláne. Sosem szerettem túlzottan ezt az életet, hiszen az apám karrierjének hála mindig megkellet játszanom magamat.
Azt hittem, hogy a halálával ez megváltozik majd, s végre úgy élhetek, ahogyan mindig is akartam, de nem lehetett.
Ugyanis mikor betöltöttem a huszonegyet, s hivatalosan is felnőtté váltam, jogászok és diplomaták tömkelege keresett meg, hogy átadják nekem az édesapám helyét. Fél éven keresztül, míg gyerek lévén még nem dolgozhattam teljes munkaidőben, a bátyám Louis segítette az elnök munkáját, de mivel nem sokkal később már hivatalosan is felnőttnek számítottam, kötelességem volt, hogy folytassam azt, amit addig a bátyám csinált...

Sokszor éreztem azt, hogy nem bírom már tovább, hogy nem vagyok képes arra, hogy ennyi terhet cipeljek magamon. Utáltam, hogy hónapokkal a szüleim halála után a közszolgálati adók, a rádió műsorok és a televíziós híradások is még mindig azon a bizonyos baleseten csámcsogtak.
Nem volt egy olyan interjúm sem, ahol ne kérdeztek volna róluk...

Két hónapig tűrtem mindezt. Elviseltem, hogy újdonsült munkahelyemen, szinte minden problémát nekem kell megoldanom, hogy állandó készenlétben kellett állnom az elnök úrnak és hogy minden egyes nap újra és újra ugyanazt hallgassam...
Úgy éreztem, hogy változásra van szükségem, méghozzá minél hamarabb.

***
Kedves Louis!

Kérlek fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet, amiért ily módon köszönök el tőled, de ismersz és jól tudod, hogy mennyire nem szeretek búcsúzkodni...
Mikor ezt a levelet olvasod, én már messze járok innen. Sajnálom, hogy nem szóltam előre, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neked. A helyzet az, hogy szükségem van egy kis időre, muszáj elmennem, hogy esélyem legyen magamra találni. Az elmúlt hat hónap volt életem legrosszabb időszaka. Nem volt esélyem rendes elbúcsúzni anyáéktól, s emiatt nem is sikerült úgy túllépnem a halálukon, ahogyan kellett volna. Mindemellett a Tomassal való szakításom sem volt túl jó hatással rám, a kormányzói munka pedig...
A munkahelyemen már mindent elintéztem a helyettesem veszi át a helyemet míg vissza nem térek. Ha előbb nem jönnék, akkor legkésőbb három hónap múlva mindenképpen itthon leszek. Ekkor telik le az úgynevezett kényszerpihenőm.
Kérlek mesélj erről Lesnek és kérd meg őt is, hogy bocsájtson meg nekem. Vigyázzatok magatokra én pedig megígérem, hogy amint lehet jelentkezni fogok. Millió puszi, Ellie Miller.

Kicsit fájt a szívem, amiért így, minden szó nélkül csak úgy itt hagytam a testvéremet és a sógornőmet, mégis úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem.

Miután megírtam a levelet az íróasztalom felső fiókjába nyúlva elővettem egy egyszerű pezsgőszínű borítékot, s az előttem lévő papírlapot szépen összehajtogatva belehelyeztem. Ezután felálltam a székről és a szekrényemhez siettem. Táskámba tettem mindent, amire szükségem lehet, a ruhától kezdve a telefontöltőn át egészen a szépségápolási cuccokig. Nem pakoltam túl sok mindent, hiszen - mivel nem volt pontos úti célom – nem tudtam előre, hogy mi is vár rám az előttem álló pár hónapban.

Amikor mindennel elkészültem, még gyorsan átöltöztem. Nem fecséreltem sok időt a ruhám
kiválasztására, csak egy egyszerű szürke nadrágot vettem fel, egy szintén szürke pólóval és egy barackszínű kardigánnal. Szürke táskám és halvány barack balerina cipőm tökéletesen passzolt ahhoz a - még édesanyámtól kapott – rózsás fülbevalómhoz, amit választottam.
Hosszú hullámos barna hajam, magasra fésülve copfba kötöttem, nyakam köré pedig puha sálat tekertem.

Már éppen indultam volna, amikor a vezetékes telefonom hangos csörgésbe kezdett, de nem foglalkoztam vele hagytam, hogy a hangrögzítő válaszoljon helyettem.

- Ez itt Ellie telefonja, jelenleg nem vagyok elérhető, de ha a sípszó után hagysz üzenetet később visszahívlak... bííííp...

- Ellie.! Kérlek vedd fel, tudom, hogy ott vagy! Szükségem lenne a tanácsodra, Dennis elakar vinni egy romantikus vacsorára, de nem tudom, hogy mit kéne felvennem. ELLIE!! Segíts! Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de tényleg segítened kéne... - hallottam hirtelen egyik legkedvesebb barátnőmet és bár éreztem a hangján, hogy valóban számít rám, mégsem mentem oda a telefonhoz, hogy a kagylót felemelve válaszoljak a hívására.

Helyette inkább felkaptam a komódon heverő kulcscsomókat és elhagytam a házat, az ajtókat bezártam, a táskáimat a kocsiba pakoltam, majd beszálltam a vezető ülésre, hogy egy jobb élet reményében elinduljak az előttem álló ismeretlenbe...

KÉRLEK SZÉPEN ÍRJ KOMIT!

2 megjegyzés:

  1. Kedves Ellie!:)
    A blogodra akkor találtam rám, mikor cserét kértél tőlem. Megfogott a kinézete, s elkezdtem olvasni. Hát, mit is mondjak? Nagyon tetszik. :) Zseniális az írásmód, amit alkalmazol, illetve a történet is nagyon ötletes.:)
    Nagy számban inkább igényes/egyedi One Direction fanfictionokat szoktam olvasni, viszont most jó volt egy úgymond 'átlagos' történetet olvasni. Teljesen jó értve az átlagos szót!:) Komolyan, olyan érzésem volt, mintha egy könyv első két oldalát olvasnám!:)
    Várom a folytatást!:)
    Ölel, Zoé

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zoé!
      Hálás vagyok, hogy elkezdted olvasni a történetemet és igazán örülök, amiért a cserekérésnek köszönhetően rátaláltál a blogomra. :)
      Köszönöm a kedves szavakat is amiket írtál és bízom benne, hogy a későbbiekben is követed majd a blogomat és nem okozom majd csalódást sem neked, sem pedig a többi olvasómnak.
      Régebben én is csak fanfictionokkal foglalkoztam, de úgy döntöttem, hogy most saját történetbe kezdek. :) A folytatást még nem tudom, hogy mikor hozom, de igyekezni fogok, hogy minél sűrűbben legyenek majd friss fejezetek.
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál.
      Xx, Ellie Roberts.

      Törlés